Klió 2001/3.

10. évfolyam

A római harcászat

Csillogó páncélok és sisakok, hatalmas színes tollforgók, aranyozott fegyverek, lobogó bíborszínű köpenyek. A fenti leírás bármelyik hollywoodi szuperprodukcióra jellemző lehet, amely római csatát ábrázol. A koreográfiához persze hozzátartoznak az egymással összekeveredett hadsorok, a párharcot vívó római és barbár harcosok. A történészek közül is nagyon sokan az amerikai rendezőkhöz hasonlóan képzelik el az ókori csatákat. Ez az elképzelés azonban nem állja meg a helyét, amint azt Philip Sabin tanulmánya is bizonyítja a római hadrend arcvonaláról.

A bevezetőben Sabin megkérdőjelezi a fenti csataábrázolásokat. John Keegan: The Face of Battle (A csata arca) című művéből kiindulva az ókori csataleírások közelharcot bemutató ábrázolásait vizsgálja. (Keegan könyve nem az ókori hadviseléssel foglalkozik, hanem közép- és újkori csatákat vizsgál. Műve mégis igen hasznos nemcsak a későbbi korokkal foglalkozó hadtörténészek, hanem a görög-római hadművészettel foglalkozó kutatók számára is, hiszen olyan új szempontokat javasolt a hadtörténet tanulmányozásához, amelyek jelentős változásokat hoztak korábbi elképzeléseinkhez képest.)

A görög hadtörténet kutatói között már régóta komoly vita folyik a hoplita taktika egyik legérdekesebb problémájáról, az óthismosról. Maga a fogalom tulajdonképpen azt jelenti, hogy a görög phalanxok között vívott ütközetekben nem annyira a katonák egyéni teljesítménye és a párviadalok jelentették a siker kulcsát, inkább az egyes csatasorok mélysége és az egymás mögött összezárt sorokban elhelyezkedő katonák “tolóereje”. A hoplita phalanxokban ugyanis gyakorlatilag csak az első sor tudott párharcot vívni a szembenálló phalanx első sorával, a többi sor szerepe tulajdonképpen annyi volt, hogy a katonák hatalmas, kerek pajzsukat az előttük álló katona hátának feszítve jelentős toló hatást fejtett ki az előtte álló sorokra. A történészek között mindenesetre vita folyik az óthismossal kapcsolatban, néhányan még a létét is megkérdőjelezik, arra hivatkozva, hogy hosszabb ideig fizikailag lehetetlen ezt a rendkívüli nyomást elviselni az első sorok számára, és azt az igen nagy fegyelmet és pontosságot igénylő felállást fenntartani, amit egy ilyen típusú harc igényel. A korai római köztársaság idején a római hadsereg a görög seregekhez hasonlított, így a nehézfegyverzetű katonák taktikája is a görög taktikát követte. Sabin cikke arra próbál választ adni, hogy a köztársaság második felében kialakult taktikák (a manipuláris- és a cohors-taktika) idején hogyan zajlott le egy római ütközet.

A római hadrend tanulmányozásához történetírók műveit és régészeti leleteket használhatunk fel forrásként. Az irodalmi forrásokkal kapcsolatban jelentős probléma, hogy a történetírók művei nem tartalmaznak részleteket a közelharcról, illetve Iulius Caesar és egy-két szerző kivételével a többség nem rendelkezett katonai ismeretekkel, így korábbi görög és római írók műveit használták fel a csataleírásoknál. A régészeti leletek alapján viszonylag pontos képet kaphatunk a római hadsereg fegyverzetéről, de az, hogy a fegyvereket viselő katonák milyen taktika szerint harcoltak, csak az irodalmi forrásokkal való összevetés során deríthető ki. A római hadtörténet tanulmányozásához analóg példák is felhasználhatók a későbbi korok hadtörténetéből.

A tanulmány következő része a római gyalogosharc négy jellemző vonását vizsgálja: az összecsapás időtartamát, a csatában résztvevő felek veszteségeit, a két hadsor mozgékonyságát és a tartalékok (támogató hadsorok) szerepét.

Az összecsapás időtartama

Az ütközetek legegyszerűbb fajtája az, amikor már az első roham felbomlasztja az ellenség csatasorát. Ilyen volt például a rómaiak egyik legnagyobb veresége az alliai csata (Livius 5. 38.), de a késő köztársaság és a korai császárság idején is gyakori volt, hogy vagy a római, vagy az ellenséges csapatok hadsora felbomlott, mivel nem bírták feltartóztatni a rohamot. Ismerünk azonban hosszú ideig elhúzódó ütközeteket, például a Caesar és Pompeius hispaniai hadvezérei között vívott ilerdai csata (Kr. e. 49.) öt óra hosszat tartott (Iulius Caesar: A polgárháború. I. 45–46.). Az időtartam azért lényeges, mivel az órákon át tartó csatákban teljességgel elképzelhetetlen egy a görög óthismoshoz hasonló jelenség, hiszen a szembenálló felek egyszerűen fizikailag nem bírták volna a fizikai megterhelést (ugyanis a hadseregnek folyamatos nyomást kellett volna kifejtenie az ellenségre, így nem lett volna lehetőség az első sorok cseréjére). Vegetius szerint a csaták átlagos időtartama 2–3 óra (Vegetius 3. 9.), ennek alapján valamiféle rugalmas összecsapást kell elképzelnünk.

A csatában résztvevő felek veszteségei

A görög hoplita hadseregek között vívott csatákban a győztes csapatok vesztesége átlagban 5 százalék körül volt, a veszteseké ezzel szemben kb. 14 százalék. A római ütközetekben ennél lényegesen nagyobb volt a csatában alulmaradt fél vesztesége: kb. 50%. Sabin példaként idézi Iulius Caesar két hadjáratát, a Kr. e. 58-ban Ariovistus suebusok királya ellen vívott ütközetet, és a Kr. e. 55 őszén az első britanniai expedícióban a britek ellen vívott csatát, ahol a germánok és a britek jelentős veszteségeket szenvedtek. Ugyanakkor tudjuk, hogy több nagy csatában a rómaiak veszteségei elenyészők voltak: Kr. e. 197-ben Kynoskephalainál 700, Kr. e. 190-ben Magnésiánál 350, Kr. e. 168-ban Pydnánál 100 fő volt a római veszteségek száma. Kr. e. 48-ban Pharsalosnál két római hadsereg csapott össze egymással, Pompeius 15000 katonája halt meg az ütközetben, a győztes Caesar azonban “mindössze” 230 (!) embert vesztett. Sabin az eltérő veszteségek okait kutatva két lehetőséget vizsgál. Vagy az egyik oldal veszteségei már az ütközet során olyan nagyok voltak, hogy ennek következtében elvesztették az ütközetet, vagy mindkét fél aránylag kis veszteségeket szenvedett az összecsapások során, és amikor egyikük megfutamodott, a másik a menekülést kihasználva súlyos veszteségeket okozott.

A csatasorok mozgékonysága

A görög phalanx legnagyobb hátránya a rugalmatlanság volt, az arcvonal benyomása a csatarend összeomlásához vezethetett, ami a vereséget jelentette. A római manipulusok, illetve cohorsok arcvonala ezzel szemben rendkívül rugalmas volt, erre számtalan példát sorolhatunk fel. Sabin a rómaiak számára gyászos emlékű cannae-i ütközetet (Kr. e. 216) nevezi meg, ahol Hannibál a pun arcvonalat szándékosan meghajlította, mivel számított rá, hogy a rómaiak benyomják hadseregének közepét (Polübiosz 3. 113–115.). Ugyanakkor történetírók leírásaiból kivehető, hogy a római csatasorok előre-hátra mozogtak ütközet közben, ami azért lényeges, mert ismét valamilyen rendkívül rugalmas csatarendet kell keresnünk ahhoz, hogy ez az előre-hátra mozgás megvalósulhasson. Sajnos azonban a leírásokból semmit sem deríthetünk ki a visszavonulás technikájáról.

A tartalék szerepe

A görög phalanx-csatákban nem voltak tartalék egységek, a hadsereg egy egységes tömbben állt fel (pl. a Kr. e. 190-es magnésiai csatában a hatalmas méretű makedón phalanx 32 sor mélységű volt – Livius 37. 40.). A tartalék hiánya katasztrófához vezethetett, hiszen egy esetleges bekerítő hadművelet esetén a hadvezérnek nem állt rendelkezésére az ellenség ellen bevethető csapategység. A már említett cannae-i csatában a római vereség egyik oka az volt, hogy a római vezérek a hadsereget - a rómaiak jelentős számbeli fölénye miatt - zárt, phalanx-szerű hadrendben állították fel, így egyszerűen nem tudták kivédeni Hannibál bekerítő hadműveletét. Ez azért is érdekes, mert a római hadtörténetben már a középső köztársaság korában megjelent a harcászati tartalék a római hadsereg jellegzetes háromvonalas felállásával. Ez volt az ún. triplex acies, a hastati, principes és triarii hármas vonala, amelyek közül a triarii-t kifejezetten tartalékként használták a római vezérek (vö. Livius 8. 8.; Iulius Caesar: A polgárháború. 1.45–46.). Az ókori szerzők és a modernkori történészek szerint ez a harcászat volt a római hadsereg katonai fölényének legfőbb oka (Livius 9. 32, 34. 14–15.; Onosandros: Stratégikos. 22.).

A következő fejezetben Sabin különféle modelleket vázol fel a római hadsereg harcmodorára. A bevezetőben megállapítja, hogy a görög hadtörténetből ismert óthismost a római hadsereg nem tudta alkalmazni, ezt nem tette lehetővé sem a katonák fegyverzete (hajítódárda, téglalap alakú pajzs és rövid kard), sem a római hadsereg manipuláris-, illetve Marius korától cohors-taktikája (például Iulius Caesarnak Kr. e. 57-ben a Sabis folyónál vívott ütközetében a római katonák nem tudtak zárt hadrendben harcolni, ezért Caesar parancsot adott, hogy nyitott hadrendben harcoljanak: Iulius Caesar: A gall háború. 2. 25.). Van néhány csataleírás, amelyekben a római csapatok test-test elleni harcot vívnak az ellenséggel (pl. Livius 34. 46.), ezek azonban egyedülálló esetek.

Több hadtörténész szerint a római csatákban a kézitusa volt a csata döntő eleme, de két arcvonal nem keveredett össze egymással, csupán az első sorban állók harcoltak egymással, és ha elestek vagy kimerültek, akkor a második sor előrelépett és ők folytatták a harcot. Ezt támasztja alá a római hadrend nyitottsága. Polybios szerint egy katona számára kb. 1,8–2 négyzetméter területű harctér állt rendelkezésre, ez a terület éppen megfelelő a kardforgatáshoz. Ennek az elméletnek is több nyilvánvaló hiányossága van. Egyrészt ebben az esetben csak az arcvonal első sora harcolt volna, a többi pedig a “váltásra várt”. Másrészt nehéz elképzelni a váltást az egyes sorok között, hiszen ez azt jelenti, hogy a katonák szinte folyamatos mozgásban voltak. A harmadik ok az, hogy ha feltételezzük, hogy az első sorok között gyilkos kardcsata zajlott, akkor jóval nagyobb veszteségeket kellett volna elszenvednie mindkét félnek a fentebb már ismertetett adatoknál.

Alexander Zhmodikov szerint a római katonák fő fegyvere a pilum (hajítódárda) volt. A csaták elején a katonák az ellenségre hajították ezeket, majd véres közelharc kezdődött a kardokkal. Ezt támasztja alá az, hogy amikor Caesar a kommentárokban a csatákban elesett tiszteket, vagy közkatonákat említ meg, akkor azokat többnyire pilummal ölték meg. Ugyanezt bizonyítja Caesar leírása az ilerdai ütközetről, ahol a két római hadsereg a fenti módon csapott össze egymással. Zhmodikov elképzelését felhasználva, Sabin úgy véli, hogy a római csaták többségében a pilum-harc volt a domináns elem és csak miután az egyik fél kivérzett, vagy az ellenfelek kifogytak a pilumokból, akkor kezdődött közelharc az ellenfelek között (Ezt az elképzelés támasztja alá több csataleírás is: pl. Livius 9. 35: csata az etruszkok ellen, vagy Livius 30. 34: a zamai csata leírása). Sabin a küzdelmet a XVIII–XIX. századi csatákhoz hasonlította, ahol az ellenfelek hosszú tűzharc után, rövid ideig tartó szuronycsatákat vívtak.

Sabin elmélete alapján megmagyarázható a győztes római hadsereg kevés halottja is, hiszen a pilumok ellen a téglalap alakú pajzsok kitűnő védelmet nyújtottak (Livius 8. 2., 28. 32–33.; Iulius Caesar: A gall háború. 1. 26.). Ugyanakkor a fent leírt modell alapján a római hadrend hátsó sorai is részt vehettek az ütközetben a pilumok elhajításával, illetve nagyon fontos szerepük volt az egyes sorok és oszlopok távolságainak megtartásában.

Philip Sabin: The Face of Roman Battle (A római csata arca). The Journal of Roman Studies 90, 2001. 1–17.

Forisek Péter